Nem vagyunk egyformák – akad, aki eleve úgy születik, hogy a kezében ott a billentyű, mások pedig kínkeservesen sajátítják el a tudást. E sorokat egy évnyi tapasztalat szülte, s előre jelezzük, nem fest túl szép képet azokról, akik kint dolgoznak a sávban. Persze pozitív kivételek mindig akadnak, de az összkép – nos, az nem túl rózsás…

Jean-François Champollion (Figeac, Lot megye, 1790. december 23. – Párizs, 1832. március 4.) francia klasszika-filológus, orientalista, az egyiptológia tudományának megalapítója, a rosette-i kő révén az ókori egyiptomi hieroglif írás megfejtője volt.

Mit keres ő itt, a HA5KDR honlapján?

Egy kis türelmet kérünk, s rögvest világos lesz minden. Champolliont 17 éves korában beválasztották a Tudományos Akadémia rendes tagjának, s 20 éves korára a francián kívül már a latin, görög, héber, arab, szír, káldeus, amhara, szanszkrit, avesztai, pehlevi, perzsa és kínai nyelveken is beszélt. A hébert egy baráti fogadás nyomán két hét (más források szerint három nap) alatt sajátította el. Nem konyhai szinten, hanem tudományos fokozatra alkalmasan!

Vajon a morzéval mit kezd? Lévén az egészen más módszert kíván. Talán ment volna neki – talán nem. Állítólag a zene is érdekelte – s ha ez áll, akkor esetleg egy nap alatt “benyalja” azt a pár jelet.

De legyen bármi is a felelet, nem mindenki születik Champollion-nak. Van, akinek már az angol “The” vagy a német “groß” helyes kiejtése is megugorhatatlan nehézséget jelent, pedig ezek azért nem az illető nemzet akadémiai nagyszótárainak a legbonyolultabb kifejezései.

A távírót a mondás szerint “fülre” sajátítjuk el. Sokunknak ez nem a legjobb szerve – még akkor sem, ha amúgy a gyenge féloldalsávos adásból is képesek vagyunk kimazsolázni a lényeget.

Mit tesz a morzét őszintén megtanulni vágyó amateur? Gyakorol napestig, keresi-kutatja-hallgatja és visszafejti a saját (tízből kilencszer lassú) tudásához mért állomásokat. Aztán amikor úgy érzi, eljött a nagy pillanat, leül és megjelenik a sávban.

S itt rögtön komoly zavarba kerül. Azt tapasztalja ugyanis, hogy a gyakorlóknak-kezdőknek kijelölt pár sáv dugig van – géppuskakezűekkel. Olyan emberekkel, akik magasan tesznek arra, hogy az nem az ő játszóterük, s “ezerrel” krampácsolnak a szegmensben. Ha pedig ne adj Isten éppen egy hétvégi vagy több napos (világ)verseny zajlik, akkor teljességgel esélytelen ott a tanonc kezéhez mérhető partnert találni.

S melyik az a hétvége (amikor jellemzően ráérünk), melyen nincs akármilyen megmérettetés?

A másik komoly gond és dilemma maga a CQ. Egyrészt ha az ember lánya-fia a saját, lassú tempójában kezd simán CQ-zni, akkor előbb-utóbb talán (!) visszajön neki valaki – de tízből nyolcszor abban sincs sok köszönet. Ugyanis a másik fél előbb-utóbb (tapasztalat szerint legkésőbb a tizedik karaktertől) önkéntelenül visszaáll az önnön kezéhez-tudásához mért sebességre, s onnan mi, kezdők már bajosan dekódoljuk az adását.

(Látszólag) Megoldás lehet a PSE QRS jelcsoport közlése is a CQ-végén – ám ez nagyjából-egészében úgy működik, mind a kiszabadult darázsfészek ellen bevetett lángszóró. Pusztítására jellemző, hogy saját tapasztalat szerint ilyen módszerrel egy esztendő alatt (összesen) két tucat amerikai, német és angol állomáson kívül nem jött vissza senki. S ami szomorú pikantéria, ők sem a QRS sávban feleltek, hanem jellemzően tizennyolc MHz-en. A védelmükre viszont mindenképpen le kell szögezni, végig a saját tempónkban adtak.

A kesergést persze még folytathatnánk olyanokkal, hogy a lassú CQ-zót seregnyi engedélyes eleve levegőnek nézi, s simán rááll az ő frekijére hívni. Akad olyan is, aki a (vélhetően szerinte sok) hibázást olyformán díjazza, hogy se szó-se beszéd eltűnik, mint a kámfor, más meg kérésre sem ismétli meg a hibásan levett nevet,QTH-t, riportot, hanem a szimpla hetvenhárommal gyorsan elköszön.

Mások meg úgy vannak a kérdéssel, hogy “mások majd biztosan” felelnek a tanulónak. Az pedig egyenesen rémes, hogy sokan még büszkék is arra a butaságra, mi szerint “ők aztán nem segítenek senkinek, mert őket sem támogatta senki”.

Azt szokták mondani, olyasmit érdemes hobbiként űzni, ami az embernek örömöt okoz. Ez így kétségtelenül nem túl nagy boldogság – azaz ha valakiben efféléket tapasztalva elapad a kitartás, akkor azon nincs miért csodálkozni. Sem hazai, sem világszinten.

A veszteség pedig mindannyiunkat érinti.

Természetesen kerül sok pozitív kivétel is a LOG-ba, de a kudarc sajnos messze több. A legudvariasabbak a már említett angolok, amerikaiak és németek – a legrosszabbak pedig – de inkább nem írjuk le, mert borítékolhatóan sértődés lenne az őszinteségből…

Olybá tűnik, sok amateur elfelejti, hogy ő is volt kezdő.

A tanulók nevében kérjük nagy tisztelettel: PSE QRS!

 

Baráti 73!

 

egy kitartó, de egyre kedvetlenebb tanuló, azaz

HA5CBM

Miklós